Már eleve (óva)intő jel kellett, legyen a tény, hogy szokásomtól eltérően alig bírtam kikászálódni az ágyból. Máskor -ha kis túlzással is- fittségem Schobert Norbiéval vetekedett. Hát, gondoltam, jól van, biztosan öregszem, betett nekem ez a majd' tizenhat év. Annyiban hagytam a dolgot, s bár nehezen, sűrű szitkozódások közepette, de azért sikerült életet lehelnem mgamba.

Indultam.

Feltűnt, tömegközlekedési eszközünk, nevezzük nevén, a busz, folyton pirosat kap. Gyanúsnak kellett volna, legyen. De nem volt az. Sorsom beteljesedni látszott. Lassan, de biztosan haladtam Végzetem felé.

Ott, akkor: belém kötött. Hogy fordítva lett volna, nem hiszem. Békés természetemhez híven először nem vettem magamra. Gyanítottam, szokásos hárpia-modorát csillantotta meg irányomba. Tudtam, nem kedvel, nem foglalkoztam vele. Folytattam társalgásunkat hőn szeretett padtársammal. Csak nem hagyta annyiban. Persze, nem a szemembe mondta, hanem inkvizítor társának, akivel ítéletet mondanak a halandók felett. "Menj le alphába, menj le alphába..!"-skandáltam magamnak kitartóan. Máskor bejött.

Most nem.

Úgy rémlett, az állatias ösztönök átvették az irányítást. Már nem az észérvek játszották a főszerepet, hanem a ragadozó szellem. Mint kiéhezett tigris ugrottam volna neki, hogy átharapjam a torkát.

Nem tettem. Mintegy isteni sugallat hatására -miután kifejeztem irányába véleményemet-, továbbáltam. Többet nem szólt. Láttam: gyűlölet izzott a tekintetében. Más nem lehetett. Az értelem halovány szikrája tán? Á, dehogy.

Már nem érdekelt.

Társaim, mint hőst ünnepeltek. Gratuláltak. Csak a babérkoszorút hiányoltam... "Talán a legközelebb."-vigasztaltam magam.