Tegnap írtam valami értelmiségi szöveget iwiwemre. Megszállt egy kicsit az egoista szellem. Mondjuk őszinte volt, az biztos. Csak a szokásos: mit szeretek, milyen vagyok...na, és, hogy miket utálok. Itt kicsit elidőztem, de nem zavar: képmutató, korlátol, beképzelt alakok, akik mások eltaposásával érik el a céljaikat. Nagyon elkapott a harciasság. Most, hogy visszagondolok, jó, hogy nem akarom megváltani a világot. Fél éve még át szerettem volna térni a buddhizmusra, de rájöttem, nekem nem megy, hogy ne alkossak véleményt semmiről. Mert szerintem (néha) szükség van rá. Az emberek eltűrnek egy csomó mindent - otthon, a munkahelyen, stb. -, de nem merik megmondani például a főnökük szemébe, hogy mi van, mert (joggal) félnek attól, hogy kihajítják őket a francba. Csakhogy a dühüket meg hazaviszik, de abból meg csak még nagyobb galiba lesz. Gyakran vagyok én is úgy, ha valakin látom, hogy ideges, nem szólok vissza, ha például valami sértőt mond. De akkor tudom az okát, és azt, hogy csak azért mondta, mert rossz passzban van. Ám, ha valaki direkt rosszindulatból -még csak nam is titkolt szándékkal- sérteget, azt már nem hagyom! Mert általában úgy van, hogy pont az az illető beszél ki másokat (az ember szemébe nem meri megmondani), aki maga a "megtestesült őszinteség". Az ilyeneket úgy kell elküldeni a p.... -ba, hogy... El is fogom, az biztos. Nehogy már az ilyen akarja nekem osztani az észt..! Utálok vitatkozni, de ha szükség van rá, akkor aztán nem érdekel semmi. Hú, most kibeszéltem a világfájdalmamat... (Jah, szerintem a világ is csak az ehhez hasonló alakok miatt olyan, amilyen. Ha az emberiség kihal, azt is rájuk fogom kenni!)
