
Babits Mihály:
Csillag után
Ülök életunt szobámban, 
hideg teát kavarok… 
Körülöttem fájás-félés 
ködhálója kavarog. 
Kikelek tikkadt helyemből, 
kinyitom az ablakot 
s megpillantok odakint egy 
igéretes csillagot. 
Ó ha most mindent itthagynék, 
mennék a csillag után, 
mint rég a három királyok 
betlehemi éjszakán! 
Gépkocsin, vagy teveháton – 
olyan mindegy, hogy hogyan! 
Aranyat, tömjént és mirrhát 
vinnék, vinnék boldogan. 
Mennék száz országon át, míg 
utamat szelné a vám. 
„Aranyad tilos kivinni!” 
szólna ott a vámos rám. 
„Tömjéned meg, ami csak van, 
az mind kell, az itteni 
hazai hatalmak fényét 
méltón dicsőíteni.” 
Százszor megállítanának, – 
örülnék, ha átcsuszom: 
arany nélkül, tömjén nélkül 
érnék hozzád, Jézusom! 
Jaj és mire odaérnék, 
hova a csillag vezet, 
te már függnél a kereszten 
és a lábad csupa seb, 
s ahelyett hogy bölcsőd köré 
szórjak tömjént, aranyat, 
megmaradt szegény mirrhámmal 
keserüszagu mirrhámmal 
kenném véres lábadat. 
 



