Marcello D’Orta tanító úr tanítványainak mindenről van mondanivalójuk – és mindenről valami más. Ezek a gyerekek folyton félreértik a felnőtteket, másképp látják a világot, mint a nagyok. Kancsalul, élesen. Még nem tudják pontosan, mit illik őszről, tavaszról, Szent Ferencről, a rendőrről vagy az aranytojást tojó tyúkról mondani. Mindig elszólják magukat, kifecsegnek valamit, amit nem volna szabad. És persze elragadóan rosszul írnak, minden szó gellert kap, minden mondat kificamodik a kezükben. Ezért szerettük meg őket, de nemcsak ez bennük a jó…
Ebben a – sorrendben negyedik – könyvében Marcello D’Orta a kisiskolások újabb dolgozatai mellé a sajátját is megírja. Kesernyésen fatalista humorral elbeszéli, hogy lett belőle tanító, hogy lép be egy ismeretlen, ellenséges, zabolátlan világba, a nápolyi csibészek közé. Egy vad csorda ugrál, kavarog, ordítozik körülötte. Fütyülnek rangra, tekintélyre, kiröhögik az oktatójukat. Míg az ki nem találja, mit kell csinálni: képletesen és valóságosan leszáll a katedráról, átáll a gyerekekhez, megszegi a tanügyi szabályzatot. De megnyeri a neveletlen kölyköket. Nemcsak a fejüket, az értelmüket – a ragaszkodásukat is.
