Itt soha nem történik semmi...
Lehetetlen:(
Nincs Isten!
Falnak megyek.
És ha végre végigjárom az unalom lépcsőfokait, talán kitalálok valamit.
Tegnap épp alkotói válság volt. Nem csak nálam, tesómnál is, aki szintén művész. Grafikus lesz. Teljesen kikészített már a siránkozásával, hogy nem jut az eszébe semmi! Most mi lesz? Fogalma sincs, mit rajzoljon, fessen és a többi. Figyelmébe ajánlottam a közeli erdőt, biztosan találna megfelelő barlangot, hogy kiváló barlangrajzok elkészítésén csillogtassa meg tehetségét. Az mondta, nem vagyok normális. Hát, jó...már az is baj, ha az ember segíteni akar...hálátlan nőszemély... Amúgy nem értettem, mi baja van az ötletemmel. Aztán eszembe jutott valami: előkerestem Alejo Carpentier Eltűnt nyomok című regényét, és a kezébe nyomtam. Megnézte, majd megforgatta a kezében. "Ez egy könyv." -hoztam a tudtára, ha agyacskájának túl nagy megterhelést jelentene a tárgy azonosítása. Aztán elmondtam neki, hogy mivel a könyvet napló formájában írta a szerző, így rengeteg momentum található benne, amit pillanatok alatt megörökíthet az utókor számára. Kinyitotta valahol, beleolvasott. Tetszett neki. Aztán úgy döntött, most nincs kedve alkotni...No Comment!
És még én nem vagyok teljesen normális...
